Violent love. - Negyedik...' /Harry Styles/

Hali mindenkinek! :D sajnálom, hogy eddig nem hoztam részt megint, de nem sok időm volt leülni a laptop elé... :/ de most itt a negyedik rész, remélem ez is tetszeni fog :) 

Köszönöm a plusz feliratkozókat, és a több mint 1000 látogatást *-* várom a megjegyzéseket :*

-Az irodába! - csapta gumibotját a cellám rácsaira az őr. Szinte alig nyitottam ki a szemem, de máris kirángatott a börtön falai közül az igazgatói irodába.

Az igazgatónő telefonált. Az őr leültetett Ms. Demsivel szemben. Apró mosolyt csaltam az arcomra és körbenéztem a szobában, ami irodának van titulálva. 

Kicsi helyiség volt, csupán egy íróasztalból, két székből, és pár négyzetméter mozgási helyiségből állt. Az asztal elképzelésem szerint csiszolt tölgyfából készült, a székek szintén. Egy nyitott laptop feküdt a tölgyfaasztalon, éppen a börtönben lévő rabok neveinek dokumentuma volt megnyitva, amit a igazgatónő mögötti tükörből láttam. 

Ms. Demsi letette a telefont, s egy hatalmas mosollyal figyelt felém.

-Sok közölni valóm van Harry! - mosolygott és beszélni kezdett. Elmondta, hogy jövő hét elején kell mennem a bíróságra, ahol eldöntik meddig maradok börtönben. De ami a legfontosabb volt most számomra. -És Megan megígérte, hogy holnap délután bejön hozzád. De kérlek, Harry, vigyázz a lánnyal... ne bántsd őt! - fejezte be monológját. Ahelyett, hogy megint elmondtam volna, nem direkt tettem, amit tettem, s hogy nem bántanék semmilyen lányt saját akaratomból, csak ennyit mondtam:

-Rendben! - majd felálltam és elsétáltam. Visszamentem a cellámban, s este lévén egyből bebújtam a kényelmetlen börtöni ágyba, s lehunytam a szemem. Vártam az édes álmot, de ehelyett csak sötétséget és erőszakot láttam magam előtt... 

Hangos kopogást hallottam. Kinyitottam a szemem. Napok óta nem csinálok mást a börtönben, csak alszom. Lassan felültem és körbenéztem. Ekkor már biztosan tudtam, hogy az igazgatónő vörös cipőjének kopogását hallottam. Beletúrtam a hajamba, és hosszú ujjaimmal átfésültem göndör fürtjeimet. 

-Parancsolj, Megan! - nyitotta ki a cella ajtaját Ms. Demsi. A lány bejött, a nő pedig otthagyott minket ketten. 

Nagy szemekkel mért végig, majd a falhoz ment mellettem, és ledobta a kezében lévő dossziékat, majd leült a fehér falhoz. 

-Miért hívtál ide? - kérdezte halkan. Én csak ekkor néztem végig rajta. Hosszú ujjú sötétkék póló volt rajta, fekete szaggatott farmernadrág és az ismerős fekete Converse cipő. Valamiért azt gondoltam nagyon kedveli a sötétet, de miután csillogó arcára néztem, rájöttem, hogy ez csak a látszat. 

-Sajnálom amit tettem, vagyis majdnem tettem. - suttogtam, mire felemelte a fejét. Egy 'Komolyan?' kérdés hagyta el a száját, mire határozottan bólintottam. Aprót mosolygott, s megrázta a fejét. 

-Ha azt mondom nem haragszom, az talán túlzás. De ha haragszom, akkor sem lesz jobb... én csak megijedtem. És bár egyáltalán nem félek tőled most, de akkor nagyon. - mondta őszintén, közben pedig végig a szemembe nézett. Lassan bólintottam megint, és leültem mellé a padlóra. 

Percekig hallgattunk és ültünk egymás mellett, de hosszú időnek tűnt. Hogy kínos volt-e? Szerintem nem... én gondolkodtam, ő gondolkodott. 

És egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mit keresek egy börtönben mellettem egy lánnyal... egy lánnyal, akit bántottam, de mégis itt van. Miért van itt?

-Mesélj magadról! - még én is meglepődtem, mikor meghallottam a saját hangomat. Nagy szemekkel meredt rám, majd apró mosolyt ejtett. 

-Megan Faith Glow! - nyújtotta a kezét, amit mondhatni örömmel fogadtam. 

-Harold Edward Styles! - válaszoltam, majd vártam. Vártam, hogy bármit mondjon. Elengedte a kezem, és csak ült mellettem. Felhúzta a térdét, átkarolta kezeivel, és maga elé nézett. 

-Átlagos kislány voltam. Apukám egy hatalmas céget vezet még most is, anya pedig titkárnőként dolgozott apu vállalatánál. De még csak nyolc voltam, mikor anya meghalt egy autóbalesetben. Akkor nagyon elhidegültünk apuval egymástól... de most? Olyan szétválasztathatatlanok vagyunk, mikor ő otthon van. - egy apró megkönnyebbült mosoly futott át az arcán, de egyből folytatta. -Egy éve még mindig elég zűrös voltam anya halála miatt, pedig régen történt. Kirúgtak a suliból. Azóta dolgozom fotósként, mindössze most vagyok tizenhét éves.- mondta és a dossziékra mutatott. Csak ekkor tűnt fel, hogy nagyon erős brit akcentusa van. 

Megfogalmazódott bennem egy történet, egy kép. Egy elképzelt világ. Egy világ, ahol egy nyolc éves kislány az édesanyja halála miatt szenved. Majd később pedig kirúgják az iskolából. Soha nem lehetett jó élete. 

Gondolatmenetemet ő szakította meg, mikor a "És veled?" kérdést tette fel. Meglepődtem, de azonnal mesélni kezdtem. 

-Holmes Chapelben születtem. A szüleim hamar elváltak, de nem változtatott semmin sokat. Ugyanúgy voltam mindkettőjükkel. Aztán amikor anyunak új barátja lett, kevesebbet foglalkoztam apuval. - mondtam, és egy kicsit abbahagytam a történetet, míg a kiskoromra gondoltam vissza. -Anya nem rég ment férjhez megint. Rajtuk kívül csak a testvérem, és négy fiú van nekem. És húsz éves vagyok. - mosolyogtam, mire bólintott, így tudtam, hogy érti kikről beszélek. 

Csend telepedett ránk, mindketten magunkba burkolóztunk, és én azon gondolkodtam, hogy vajon meddig fog itt maradni. 

-Mikor születik döntés? - kérdezte hirtelen. Felállt, mire én is felpattantam a kőről. Még csak akkor tűnt fel, hogy rettenetesen hideg talajon ültünk körülbelül tíz percig, vagy talán tovább. 

-Jövő hét elején. - motyogtam, mire bólintott, és egyenesen kisétált a cellából, mögötte pedig az őr csukta be a magány és a szomorúság kapuit.