Violent love. - Harmadik...' /Megan Glow/

Sziasztok! :) mindenkinek köszönöm a kommenteket és persze az új feliratkozókat. Ha összegyűlik pár komi, akkor talán már holnap is tudok nektek egy újabb részt hozni, ha lesz időm. De ez tőletek is függ, szóval jó olvasást :*

ui.: néhány dolog zavaros lehet majd Megan-nal kapcsolatban (például, hogy nem suliba jár, hanem dolgozik 17 évesen), de ezekről majd a következő részekben tájékoztatást kaptok :)

-Megan, kicsim! - nyújtotta be apu a szobám félig kinyitott ajtaján kissé borostás arcát. Felültem az ágyamban, mosolyt varázsoltam az arcomra, s felé fordultam. Csendes figyelemmel fejeztem ki várakozásomat. -Ms. Demsi, a börtön igazgatónője keres! - lépdelt be lassacskán, félve nyújtotta felém a telefont. 

Egy megnyugtató mosolyt küldtem felé, mire felsóhajtott. Elvettem a készüléket, s mikor apu kiment a szobámból, a fülemhez emeltem a kagylót.

-Igen? - kérdeztem remegő hanggal. Bármennyire is mutattam magam erősnek apa előtt, korántsem voltam az. Féltem attól a fiút, akármennyire is látszott tudatlannak és kedvesnek a tegnapi napon. 

-Szia Megan, Ms. Demsi vagyok. Szeretnélek megkérni, hogy még egyszer gyere be Mr. Styleshez a napokban. Azt mondta, nagyon szeretne veled még egyszer beszélni. 

Hogy mi van? Dermedten bámultam magam elé, és vártam a folytatást. Nekem kellene megszólalnom? De nem tudok... nem tudok mit mondani. 

Az a fiú semmiről nem tudott, de még is majdnem megtette... s kezeit újra és újra érezni magamon, förtelmes. Kiráz a hideg, ha közelségére gondolok, mely nem esett jól sem akkor, sem tegnap, a börtönben. De még mindig zilálva gondolok vissza arra, milyen érzés volt, mikor elmondta, semmit nem tud, semmire nem emlékszik. Mikor bocsánatot kért, még ha nem is a törvények alól akart megszabadulni. Tőlem kért bocsánatot. 

És az illata, óh édes Istenem, az illata megrészegített. Nem tudom mi volt velem, mikor kijöttem a börtönből, de rettenetesen éreztem magam. Nem akartam őt ott látni, a rácsok mögött. 

-Rendben, holnap bemegyek... - suttogtam, és féltem, hogy még a hölgy sem hallja meg a vonal túlsó végén. S ekkor tudatosult bennem, hogy mit is mondtam. Beleegyeztem, pedig rettegek, egyenesen rettegek ettől a fiútól. Harry Stylestől. 

Gyorsan szedtem a lábaimat a munkából a börtönbe menet. Apu nem örült neki, hogy oda megyek. Sem most, sem először. Velem akart jönni, de semmiképp nem engedhettem ezt meg. Nem hagyhattam, hogy velem jöjjön. 

Gyorsabbra vettem a tempót, és egyre szorosabban öleltem magamhoz azt a néhány dossziét, amit a főnököm nyomott a kezembe, még mielőtt eljöhettem volna. Azt hittem ezek erős szorítása menedéket nyújt majd a tapogató kezek, nyakat szívó szájak és hangos mordulások elől. De rájöttem, hogy semmi nem nyújt menedéket, és azt hiszem nem is volt ezekre szükségem. 

Nem önszántából tette. Részeg volt. Próbáltam ezekre a gondolatokra terelni a figyelmemet, de mindig arra jutottam, hogy akkor is ártott nekem. Pedig nem akartam haragudni senkire sem... csak is magamra, amiért ilyen idióta dolgot tettem: hülyeségben fogadtam a barátaimmal. 

Gondolataim egyre jobban kuszálódtak össze, de végül elértem a börtönig. A rabság, a bűntény és a megoldatlan dolgok mezejére. 

-Harry Styles. - mondtam be a portán a rab nevét, akit meg akarok látogatni. Meg akarok, vagy meg kell? Magam sem tudtam abban a pillanatban. Való igaz, hogy egy kicsit kíváncsi is voltam a fiú életével kapcsolatos dolgokra. Nem olyanokra, amit elolvashatok egy bulvárlapban... az mind pletyka. Én az igazi Harry Stylesre voltam kíváncsi, akiről csak ő tud... csakis ő.